Magyarország német megszállását Hitler már eldöntötte 1943. szeptemberében. A március 19-én végrehajtott Margarethe I fedőnevű terv előtt még egy fontos aktus történt: Hitler találkozóra hívta Klessheim városába Horthy Miklóst, hogy ott legitimizálja vele a megszállás tényét. Mi történt ezen a Magyarország további sorsát döntően meghatározó találkozón?  Ebben a részben erről lesz szó. Tartsatok velem!

Horthy és Hitler a riefelingeni pályaudvaron. A klessheimi kastély 30 km-re volt innen, a két államfő szinte egész úton nem szólt egymáshoz. 

1943. szeptemberében Olaszország kiugrott a háborúból, és Németországnak katonai erővel kellett az ország egy részét a további háborúskodásra bírni. Az olaszok kiugrása sokkolta a német vezetést, és elhatározták, hogy ilyen nem történhet meg még egyszer. Hitler elrendelte, hogy szükség esetén készüljön haditerv a többi szövetséges állam katonai megszállására. Így került kidolgozásra a magyarországi bevonulásra vonatkozó haditerv, a Margarethe I. fedőnévvel, 1943. szeptember 30-án. 1944 februárjában a szovjet csapatok már a Kárpátok előterénél jártak, és ez a gyors előrenyomulás a Führer több szövetségesét is megingatta, így Finnország és Bulgária is tárgyalásokat kezdeményezett a Szovjetunióval. Ahogy az előző részekben is ismertettem Magyarország is béketárgyalásokba kezdett, de a Kállay-kormány nem a Szovjetunióval, hanem az angolszász szövetségesekkel ült le tárgyalni. Hitler ezekről pontosan értesült, és joggal gondolhatta, hogy szövetségese csak egy megfelelő pillanatra vár, hogy befejezze a németek oldalán a háborút. Hitlernek szüksége volt Magyarország gazdasági és társadalmi erőforrásainak azonnali és teljes kiaknázására, amit Kállay Miklós minden erővel próbált hátráltatni. Egy szellemes anekdota is szól ezekről az időkről, ami jól lefesti a Kállay-kormány hozzáállását a németekhez: Amikor a kormányfő egy alkalommal Carl von Clodiusszal, a német Külügyminisztérium Gazdaságpolitikai Osztályának helyettes vezetőjével tárgyalt, a német diplomata a következőket mondta neki: „Nézze, én akármit kérek önöktől, nem kapok meg semmit. Fordítsuk meg a dolgot: ön ajánljon föl valamit, amit teljesíteni is tud.” Erre Kállay a következőt válaszolta a memoárja szerint: „Szívesen rendelkezésükre bocsátok egy szalonkocsit, ha akarja.”

Kállay Miklós és kormánya

A Magyar Királyi Hadsereg ekkortájt már „csak” megszálló tevékenységet folytatott a szovjet fronton, viszont ezeknek az erőknek a hazavezénylését 1943 őszétől már sürgette a kormány, hogy a Kárpátok vonalának védelmére tudjanak berendezkedni. 1944. február 12-én Horthy Miklós levélben kérte erre Hitlert, két nappal később pedig ugyanezt Szombathelyi Ferenc is megtette Wilhelm Keitelnek írt levelében.
Február 28-án Adolf Hitler elrendelte a Margarethe I. terv végrehajtását. A bevonulás időpontját március 19-re tűzték ki, hogy a vasárnapi pihenőnapot kihasználva elejét vegyék egy esetleges magyar ellenállásnak. A hadparancsot a Führer március 12-én írta alá. Indokként hivatkozott a Kállay-kormány politikájára, és kifejtette hogy Magyarország az egész keleti front szempontjából meghatározó tényező, tehát ha Magyarország kiugrik a háborúból, az Németország szempontjából végzetes lehet. A parancs három kikötést is tartalmazott: a felvonulás az országon belül történjen átvonuló csapatoknak álcázva (innen a „trójai faló” elnevezés), a csapatmozgásokat „álcélok” megadásával leplezni kell, valamint meg kell erősíteni a megszálló egységeket ejtőernyős, páncélos és motorizált, illetve a légierő egységeivel, továbbá megszálló rendőri erőkkel. A főbb hadigazdasági és politikai központokat is ki kell jelölni. Az estleges ellenállást a legkeményebb eszközökkel le kell törni.  Hitler ugyanezen a napon fogadta Lakatos Géza vezérezredest, a Magyar Megszálló Erők parancsnokát, és a Führer megtévesztés céljából ígéretet tett a magyar csapatok fokozatos visszavonására. Március elején a németek megkezdték a megszálláshoz szükséges erők összevonást a magyar határ mentén, ez pedig komoly nyugtalanságot okozott a magyar politikai élet szereplői között. Március 13-án Kállay, Keresztes-Fischer Ferenc, és Szombathelyi Ferenc megbeszélést folytatott a kialakult helyzetről. A megszállás lehetőségét mindhárman kizártnak és ésszerűtlennek  tartották, sokkal inkább úgy vélték, hogy ez csak egy nyomásgyakorlás a német fél részéről, hogy bizonyos politikai engedményeket erőszakoljanak ki. Ugyanezen a napon a helyzet tisztázása érdekében Bajnóczy József vezérkar főnök-helyettes 19:30-ra meghallgatásra kérette Fütterer altábornagyot, a budapesti német légügyi attasét, és magyarázatot kért a bécsi eseményekről, azaz miért rakodtak ki öt napja folyamatosan 40-50 német katonai szerelvényt Bécsújhely-Kismarton (Wiener Neustadt-Eisenstadt) térségében? Az attasé megnyugtatta Bajnóczyt, közölte, hogy ezek a csapatok kiképző feladatok ellátását végzik, és a magyar kormánynak nincs miért aggódnia.  Március 15-én Hitler és a német vezetés még egyszer megvitatta a magyar kérdést. Felhívták Hitler figyelmet arra, hogy a harcszerű akció nem tenne jót Németország helyzetének, ezért meg kell egyezni a kormányzóval, és új magyar kormányt kell felállítani, így az ország belpoltikailag stabil marad, és a magyar egységek továbbra is felhasználhatóak lennének a fronton. Hitler ezért úgy döntött, hogy egyszerre kerül sor katonai és politikai fellépésre. Döntött arról, hogy meghívja magához a kormányzót, és a honvédség vezetőit, hogy a távollétükben kerüljön sor a bevonulásra, így nem tudják majd megszervezni az ellenállást. Hitler fontosnak tartotta az erődemonstrációt, hogy elrettentse a többi szövetséges országot a kiugrástól. A kormányzót pedig közben ráveszi arra, hogy adja hozzájárulását a megszálláshoz, és kötelezze magát a jövőbeli német kívánságok teljesítésére. A Führer ragaszkodott egy új kormány kinézéséhez Imrédy Béla vezetésével, és előírta, hogy Berlin egy teljhatalmú birodalmi megbízottat küld Budapestre, hogy ellenőrizze a magyar kormány tevékenységét.  Csapda tehát előállt, már csak be kellett zárni.

A Wehrmact egységei 1944. március 19-én nyomultak be Magyarország területére

Ugyanezen a napon, 1944. március 15.-én a Cserkész Szövetség rendezésében ünnepi díszelőadást tartottak az Operában. A protokolláris rendezvényen a kormány és a diplomáciai testület tagjain kívül a kormányzó is megjelent. Az előadás szünetében a német követség egyik tanácsosa váratlanul betoppant a díszpáholyba, és átadta Horthy szárnysegédének Von Jagow nagykövet üzenetét. A német követ „rendkívül fontos és halaszthatatlanul sürgős ügyben" azonnali kihallgatást kért Horthy kormányzótól. Az esti órákban Von Jagow átadta a kormányzónak Adolf Hitler személyes üzenetét, amelyben a Führer arra kérte Horthyt, hogy jelenjen meg nála legkésőbb március 20-ig Klessheimben, és ott megtárgyalják a katonai együttműködés aktuális kérdéseit, valamint a magyar csapatok esetleges visszavonásának az ügyét. Horthy így írt az emlékirataiban: „Jagow-ot határozott válasz nélkül bocsátottam el. Alapos megfontolást kívánt, hogy ennek a meghívásnak eleget tegyek-e, vagy sem"

Von Jagow birodalmi nagykövet Bárdossy László miniszterelnök társaságában 

A kormányzó másnap magához hívatta Kállay Miklóst, hogy megbeszéljék az utazást. Horthy ugyanis félt attól, hogy Hitler nem a magyar haderőről kíván vele tárgyalni, hanem a kormány menesztését fogja követelni. Kállay ellenezte az utazást, hiszen Horthyhoz hasonlóan csapdát sejtett az egészben, ezért azt javasolta a kormányzónak, hogy betegségre hivatkozva térjen ki ez elől, és a vezérkari főnököt küldje ki maga helyett Klessheimbe.

A kormányzó kikérte még Ghyczy, Szombathelyi és Csatay Lajos honvédelmi miniszter véleményét is. Csatay osztotta Kállay véleményét, és azt javasolta, hogy a megbeszélésre a Honvéd Vezérkar főnőke utazzon ki.  Ghyczy külügyminiszter viszont korántsem volt ennyire határozott, és a kétségeit hangoztatta. Szerinte, ha a kormányzó ebben a kritikus helyzetben visszautasítja Hitler meghívását, az még jobban elmérgesíti a már amúgy is rendkívül rossz német-magyar viszonyt. Végül Szombathelyi Ferenc vezérezredes véleménye bizonyult döntőnek. Ő nem tartotta valószínűnek a német megszállást, a csapatösszevonásokat csupán erődemonstrációként értékelte. Szombathelyi rámutatott arra, hogy Hitler előtt senkinek sincs akkora tekintélye, mint a kormányzónak, ezért személyes fellépésével csak neki van esélye elérni a keleti fronton állomásozó magyar csapatok hazahozatalát. Horthyt ez az érvelés meggyőzte, és az elutazás mellett döntött. A kocka tehát el volt vetve magyar részről is.

A kormányzói különvonat, a Turán, március 17-én az esti órákban futott ki a Kelenföldi-pályaudvarról. Horthy elutazásáról a legszűkebb belső körön kívül senki sem tudott. A kormányzó nem látta annyira kiélezettnek a helyzetet, nem gondolta, hogy Hitler mire készül. Kállay viszont pesszimista volt, és arra kérte Horthyt, hogy ha Hitler ragaszkodik az ő menesztéséhez, ha ezt az árat szabja a magyar csapatok hazahozataláért, vagy a német katonai jelenlét mellőzéséért, akkor Horthy ebbe egyezzen bele, viszont az ország szuverenitásának kérdésében semmit se engedjen. „Könny volt a szememben, amikor elbúcsúztunk. Még az is eszembe jutott, hogy vajon látom-e még valaha" -írta a kormányfő a memoárjában. A kormányzó és kísérete, köztük Ghyczy Jenő külügyminiszter, Csatay Lajos honvédelmi miniszter, illetve Szombathelyi Ferenc vezérezredes, vezérkari főnök másnap reggel érkeztek meg a riefelingeni pályaudvarra, ahol Hitler várta a kormányzót, népes kíséretével. Ha hihetünk Horthy vallomásának, komolyan elgondolkodhatott a Führer meggyilkolásán is: Így hát Ghyczy külügy- és Csatay honvédelmi miniszter, valamint Szombathelyi vezérkari főnök kíséretében 1944. március 17-én útra keltem. […] Sok mindenféle részlet elhomályosodott emlékezetemben, arra azonban egészen pontosan emlékszem, hogy kiszállásom előtt kétszer is magamhoz vettem pisztolyomat és megint kétszer vissza is tettem. Tudtam, hogy – eltérően Hitler tábornokaitól – nem motoznak meg fegyver után, azonban a bíráskodás joga magasabb Lényt illetett meg. Pisztolyom a vonatban maradt. „ A pályaudvaron csatlakozott hozzájuk Sztójay Döme berlini követ. A találkozó nagyon feszült légkörben zajlott Klessheimben, Horthy erről így írt: „Hitler erős zavarában láthatóan nem tudta, hogyan fogjon hozzá a tárgyaláshoz. Ahelyett, hogy a csapataink hazarendelésével kezdte volna, az olaszok „árulását" hozta fel, amely Németországot igen nehéz helyzetbe sodorta. Úgy tudja, hogy Magyarország is az irányváltoztatás gondolatával foglalkozik, és ezért arra kényszerül, hogy „megtegye intézkedéseit", nehogy másodízben is meglepetés érje."

Ezután a Führer kijelentette, hogy elrendelte Magyarország megszállását, és ha kell akár román, vagy szlovák csapatokat is igénybe fog venni ehhez (Az utóbbi csak fenyegetőzés volt, Hitler március 15-én ezt az ötletet az ország belső békéjének megőrzése érdekében elvetette) Horthy ekkor felállt az asztaltól, és közölte Hitlerrel, ha ez részéről elhatározott szándék, akkor semmi értelme sincs a tárgyalásoknak, és kijelentette, hogy kíséretével most rögtön hazautazik. Ezzel párhuzamosan a magyar külügyminiszter Ribbentrop német külügyminiszterrel tárgyalt, Wilhelm Keitel pedig Szombathelyi Ferencnek mondta el, hogy Németország katonai erővel fog érvényt szerezni akaratának. Miután Horthy kiviharzott Hitler irodájából magához kérette kíséretét, akik még nem akartak utazni, javasolták az államfőnek, hogy folytassa Hitlerrel a tárgyalást, és győzze meg őt arról, hogy a megszállásnak semmi értelme sincs, hiszen Magyarország hű a szövetségeséhez. Horthy azonban mielőbb utazni akart, majd megkérte a Führer protokollfőnökét, Dörnberg bárót, hogy haladéktalanul gondoskodjon a kormányzói különvonat elindításáról. A németek azonban semmit sem bíztak a véletlenre. A magyar delegáció megérkezése után a különvonatot eltávolították a pályaudvarról, a kommunikációs összeköttetést pedig megszakították, így Horthy nem tudta telefonon tájékoztatni Kállayt a kialakult helyzetről.

A Hitlerrel lezajlott indulatos vita után a távozni készülő Horthyval közölték, hogy légiriadó miatt egyelőre nem lehetséges a különvonata elindítása. Mindez csak ürügy volt a magyar küldöttség visszatartására, Horthy meg is kérdezte: „Tekintsem fogolynak magam?" Még magát Hitlert is meglepte a magyar államfő heves reakciója, ezért ebédre invitálta Horthyt, felajánlva a megbeszélések folytatását.

Horthy próbálta meggyőzni Hitlert, hogy nincs szükség a megszállásra, a Führer azonban hajthatatlan volt a kérdésben, ezért a kormányzó közölte, hogy haladéktalanul haza kíván utazni. Hitler ebbe beleegyezett, de előbb egy nyilatkozat aláírást kérte a sértett Horthytól, mely szerint a német bevonulásra közös megegyezés alapján került sor, viszont ő ezt határozottan visszautasította. A hazautazást viszont továbbra is késleltették. Szombathelyi átlátta a helyzetet: a megszállás már tény, most arra kell törekedni, hogy ez minél kevesebb áldozattal járjon, majd közvetítő szerepre vállalkozott a német és a magyar felek között. A Hitlerrel, illetve Keitellel lefolytatott megbeszélés után Szombathelyi arról tájékoztatta Horthyt, hogy a megszálló hadművelet már elindult, és Keitel vezértábornagy szerint nem is lehet leállítani, a Führer viszont ígéretet tett a vezérezredesnek, miszerint, ha kellő garanciát kap, akkor a katonai hadművelet után néhány héten belül kivonja a Magyar Királyság területéről a megszálló erőket, és a jogfolytonosság, és a belső rend érdekében fontos lenne ha a kormányzó is a helyén maradna. Szombathelyi meggyőzte a magyar államfőt, hogy még egyszer tárgyaljon Hitlerrel, így került sorra a harmadik megbeszélésre 1944. március 18-án este nyolckor. A Führer meggyőzte Horthyt, hogy tiszteletben kívánja tartani Magyarország függetlenségét, de nem tekinthet el bizonyos ideiglenes rendszabályoktól. Közölte, hogy ha kormányzó hajlandó együttműködni, és kinevez egy új kormányt (ekkor már Sztójay Döme volt a jelölt Imrédy helyett Szombathelyi javaslatára) akkor a német csapatokat a megszállás után fokozatosan kivonja az országból. Hitler látván Horthy csökönyös ellenállását végül bevetette a csodafegyverét, a román kártyát, miszerint, ha tovább ellenkeznek, illetve a megszálló német csapatok bármilyen ellenállásba ütköznének, akkor bevonultatják az országba a határokon készültségbe várakozó román, szlovák és horvát csapatokat is. Horthy végül beadta a derekát, és tudomásul vette a megszállás végrehajtását, de nem tett semmilyen konkrét ígéretet, de a lemondását sem helyezte kilátásba, ám annak a németek által előkészített közös nyilatkozatnak az aláírását megtagadta, amit Von Ribbentrop terjesztett elé, és amiben az szerepelt, hogy a német csapatok a birodalmi illetve a magyar kormány közös megegyezése alapján vonulnak be az országba.

A német külügyminiszter végül nem erőltette a dolgot, hiszen az a tény, hogy a kormányzó végül megtartotta hivatalát, az együttműködés jeleként volt értelmezhető. Hogy Horthy miért nem mondott le, arról így írt emlékirataiban: „Tisztában voltam vele, hogy lemondásom nemcsak Magyarország megszállását nem akadályozza meg, hanem még jó alkalmat is kínál Hitlernek arra, hogy száz százalékosan náci-nyilaskeresztes irányultságú kormányt ültessen nyeregbe. ... Bizonyára sokkal, de sokkal kényelmesebb lett volna számomra, és egyúttal számos szemrehányástól is megkímélhettem volna magamat, ha egy hatásos gesztussal elhárítom magamtól a további felelősséget, és visszavonulok."

 A kormányzó különvonata végül március 18-án este nyolc órakor hagyhatta el a riefelingeni pályaudvart. A vonatot először Salzburgban, majd Linzben is hosszabb ideig feltartóztatták, nyilván abból a célból, hogy a Turán csak akkorra érkezhessen meg Budapestre, amikorra a németek már megszállták a fővárost. Szombathelyi tartott attól, hogy a magyar csapatok szórványos ellenállásba fognak kezdeni. Semmi esélyt nem látott arra, hogy a honvédség feltudja tartóztatni a megszállókat, tehát a harc csak felesleges vérontás lenne. Ezért Linzből táviratban utasította a honvédséget, hogy semmilyen ellenséges lépest ne tegyen a bevonuló németekkel szemben, így az ellenállás lehetősége végleg szertefoszlott.

Források:
Olasz Lajos: Magyarország német megszállása (Rubicon 2014/3)
Számvéber Norbert: A Margaréta hadművelet (Rubicon 2014/11)
Joó András: Kállay Miklós (Rubicon 2017/5)
Elter Tamás: Klessheim sötét titkai: így csalta tőrbe Hitler Horthyt (Origo/2019.03.19)
Elter Tamás: Jobb lett volna-e, ha Horthy lemond? (Origo/2018.03.19)